De másra is emlékszem. Vidámságokra, ropogós, édes görögdinnyékre, termálfürdőzésre és nagy nevetésekre, eszes poénokra, nagy hahotákra. Arra, ahogy jelen van, száz százalékig jelen. Bármit is csinál.
Azt mondta, nincs is annál szomorúbb, mint egy olcsó nyaralás, amikor az ember kényelmetlenül alszik egy poros ágyon, kényelmetlen szobában. A végén jobb lett volna, ha otthon marad. Ha már elmegy az ember, akkor érdemes rászánni annyit, hogy tényleg élvezetes legyen. Így történt, hogy legnagyobb megdöbbenésemre éveken át tartó spórolás és óvatos költekezések után egy Tel-Avivi tengerparti szállodában találtuk magunkat, nővérem esküvője apropóján. A szegényes tanya és apró falusi ház után megdöbbentett a luxus ezen foka. De ő egy cseppet sem bánta, beosztotta, rászánta. És teljes mértékig kiélvezte azt,amit az élet nyújtott. Élvezte a Földközi-tenger melegségét, a sós vizet, a forró napsütést, a kényelmet. Pontosan tisztában volt azzal, hogy ez most belefér, és azzal át is adta magát az élvezeteknek. Hogy aztán visszatérve újra felvegye a régi ritmust, az éjszakába nyúló fordítást és gondos tartalék gyűjtögetést.
Sosem esett pánikba. Ha, ritkán, megcsúszott egy fordítással, és hajnali 3-ig dolgozott, akkor sem hatalmasodott el rajta az aggodalom. Megtette, amit meg tudott, fáradtan, mégis nyugodtan, ami az erejéből tellett. Megkért, hogy reggel ne ébresszem fel, ha lehet, hangtalanul osonjak át a szobáján. Szerencsére csak néha botlottam bele az ágyába vagy engedtem hirtelen visszacsapódni a kilincset.
Eszembe jut, amint lelkesen gazdagon feltölti a hűtőt, amikor nővéreim látogatóba érkeznek. Mindig lapult ott egy jókora dinnye. És a lakás, ami addig cipőben, papucsban volt járható, gondos munkával ragyogóvá vált. Alaposan törölte a padlót, mellette jókora 50 literes vödör. Most is látom, ahogy a régi pólóból felmosóronggyá avandzsált törlőronggyal térdelve törli újra és újra amíg tényleg tiszta nem lesz a linóleum. Ilyenkor hirtelen lett ideje, ránk lett ideje. Együtt enni, beszélgetni, bárhova menni. Csak lenni, élvezni az együtt létünk.
Ránk szánta az időt. Ahogy alaposan megvetette a kinyithatós kanapét, szorosan begyűrve a lepedőt, jól kirázva a paplant. De épp így rám szánta az időt akkor is, ha épp végtelen sok munkája volt, és alig látszott ki alóla. Mi mégis kiléptünk ketten a házból, magunk mögött becsukva a zöldre festett, nyikorgó vaskaput, és tettünk egy nagy kört, hogy csak sétáljunk együtt, kéz a kézben, beszélgetve. A meleg keze már önmagában megnyugtatott, a sétánk alkalmával éreztem, hogy fontos vagyok, és a beszélgetésünk izgalmas mélységeket vett. A fejünk kiszellőzött, így nyílt újra előttünk a nyikorgó zöld kapu.
Olyan sokszor mondtam el az utóbbi hetekben, hogy lassan erejét veszti a mondat, hogy az apám mindig tudta, hogy melyik kérdést kell feltenni. Mit kell hallanom ahhoz, hogy elcsöndesedjek, és rájöjjek, ez az a kérdés, amit most meg kell válaszolnom ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, mi a lényeges, mi történik most az életemben. A válasz mindig egyértelmű volt, és mindig sokatmondó. Vágyom rá, hogy kérdezzen, hogy mindig válaszolhassak, hogy milyen érzés zubogott fel bennem, mi egy-egy személyes kapcsolatom lényege, miért vagyok nyugtalan, mire vágyom, és mit lehet és mit nem lehet elérni.
Szerencsém van. Ezentúl is mindig felteszi a kérdést, ha megkérem. Arra pedig, hogy mi készített fel ennyire erre a pillanatra, egyetlen válaszom van: A feltétel nélküli szeretet, az ami csak szeretni vágyik. Az, ami vágyak és elvárások nélkül akarja a legjobbat neked. Az, amelyik csak rád kiváncsi, és arra, aki te vagy. Arra, aki csak azért kérdez, hogy téged lásson. Az, aki csak örül, ha veled lehet.
Az, aki csak szeretni, szeretetben lenni vágyik. Így voltunk mi, különösen az elmúlt években. Minden kitisztult, kivilágosodott, és nem maradt más dolgunk már, mint egymást szeretni.
