Egy hónap és egy nap telt el apám halála óta. Pontosan egy hónap nap a temetése, elföldelése óta. Amit Zoomon követtem. Zoomon! Micsoda furcsa dolog ez, még leírni is.

Készen álltam erre. Most, hogy egy hónap telt már el, még inkább tudom. Pedig nagyon hirtelen volt, a semmiből, váratlanul történt. És mégis felkészülten ért, évek alatt, csöndben és belül halkan felkészültem én is, és felkészített ő is. Tartalmasan, hogy teljes egésznek érezzem magam, erősnek, gyönyörűnek, eszesnek, és képesnek arra, hogy nagy dolgokat teremtsek, hozzak a világra. Megmutatta nekem, micsoda tartalékaim vannak a tanulás terén, a képességeimet, hogy kitartsak, de ami ennél is fontosabb, megérttette velem, hogy bármit teszek, magamért teszem, és senki másért. Látta bennem a tudóst, és bizonygatta, hogy egyszer majd minden bizonnyal tudós válik belőlem. Hangoztatta ezt angol szakkörre járó gyerekek előtt, vagy épp felnőtt ismerősök között. Én erre elpirultam büszkeségemben, miközben odabenn egy hang azt kérdezte bennem, tényleg ezt akarom? Olyan sokszor mondta, hogy egyszer csak az egyetemen találtam magam, biológiát tanulva. Saját magam felfedezése híján – amire a vidék kis faluja még nem adott alkalmat – kíváncsian indultam el ezen az általa talált úton, és közben nagyon büszkévé tettem őt.

Sokszor mondta, hogy majd Kínába megy, amikor én már egyetemre járok. Biciklivel, körülbelül egy év oda és egy év vissza. Már nem is emlékszem, miért pont Kínába, csak, mert érdekelte. De aztán úgy alakult, hogy többszörös nagyapa lett, és ő szorgosan, fürgén jelen volt minden unokája életében. Egészen az elsőtől a hetedikig. Örömmel, büszkeséggel, törődéssel, szeretettel, büszkén erre a felelősségvállalásra, miközben volt gondja arra is, hogy segítsen nekem mennyezetet festeni a Bosnyákon az első albérelemben, vagy hogy a lehető legjobb lakást válasszuk a Hollandiába költözésemkor.

It's been a month and a day, that my father died. It was exactly a month ago that he was buried and I watched his funeral on Zoom. On Zoom! Such a strange thing to write down still.

Now a month later I'm sure I was ready. Even if it's been all very sudden and unexpected, and still I have been prepared for this event. Some of it happened inside of me quietly, inwardly. And some of it was done from his side making me feel such a whole, such a strong, beautiful woman who got the smarts and the capability for many great things. He made me realise my capacity for learning, my ability to strive but what's more important that I do everything for my own sake and not for anyone else's. He saw the scientist in me, the knower as we say in Hungarian, and he kept saying that one day I'll be one. He shared this in front of many, making me blush with pride while I asked myself 'Do I really want that?'. I was not so sure. Without the possibility to truly discover my passions in that small village of the Hungarian countryside I followed the path he laid before me, and found myself at University studying Biology and making him very proud.

He said he would go to China once I'm already at university. He will go by bike, he said, about a year there and another year back cycling. Why China, I'm not sure, he was just interested. But then he became a grandfather and he was present in the life of every each grandchild of his - seven altogether. With ease and enthusiasm, taking responsibility with joy, care, love and being proud of all of them. Meanwhile having the time for painting ceilings with me in my first place in Budapest or making sure that we would choose the best apartment in Utrecht when moving.

De másra is emlékszem. Vidámságokra, ropogós, édes görögdinnyékre, termálfürdőzésre és nagy nevetésekre, eszes poénokra, nagy hahotákra. Arra, ahogy jelen van, száz százalékig jelen. Bármit is csinál.

Azt mondta, nincs is annál szomorúbb, mint egy olcsó nyaralás, amikor az ember kényelmetlenül alszik egy poros ágyon, kényelmetlen szobában. A végén jobb lett volna, ha otthon marad. Ha már elmegy az ember, akkor érdemes rászánni annyit, hogy tényleg élvezetes legyen. Így történt, hogy legnagyobb megdöbbenésemre éveken át tartó spórolás és óvatos költekezések után egy Tel-Avivi tengerparti szállodában találtuk magunkat, nővérem esküvője apropóján. A szegényes tanya és apró falusi ház után megdöbbentett a luxus ezen foka. De ő egy cseppet sem bánta, beosztotta, rászánta. És teljes mértékig kiélvezte azt,amit az élet nyújtott. Élvezte a Földközi-tenger melegségét, a sós vizet, a forró napsütést, a kényelmet. Pontosan tisztában volt azzal, hogy ez most belefér, és azzal át is adta magát az élvezeteknek. Hogy aztán visszatérve újra felvegye a régi ritmust, az éjszakába nyúló fordítást és gondos tartalék gyűjtögetést.

Sosem esett pánikba. Ha, ritkán, megcsúszott egy fordítással, és hajnali 3-ig dolgozott, akkor sem hatalmasodott el rajta az aggodalom. Megtette, amit meg tudott, fáradtan, mégis nyugodtan, ami az erejéből tellett. Megkért, hogy reggel ne ébresszem fel, ha lehet, hangtalanul osonjak át a szobáján. Szerencsére csak néha botlottam bele az ágyába vagy engedtem hirtelen visszacsapódni a kilincset.

Eszembe jut, amint lelkesen gazdagon feltölti a hűtőt, amikor nővéreim látogatóba érkeznek. Mindig lapult ott egy jókora dinnye. És a lakás, ami addig cipőben, papucsban volt járható, gondos munkával ragyogóvá vált. Alaposan törölte a padlót, mellette jókora 50 literes vödör. Most is látom, ahogy a régi pólóból felmosóronggyá avandzsált törlőronggyal térdelve törli újra és újra amíg tényleg tiszta nem lesz a linóleum. Ilyenkor hirtelen lett ideje, ránk lett ideje. Együtt enni, beszélgetni, bárhova menni. Csak lenni, élvezni az együtt létünk.

Ránk szánta az időt. Ahogy alaposan megvetette a kinyithatós kanapét, szorosan begyűrve a lepedőt, jól kirázva a paplant. De épp így rám szánta az időt akkor is, ha épp végtelen sok munkája volt, és alig látszott ki alóla. Mi mégis kiléptünk ketten a házból, magunk mögött becsukva a zöldre festett, nyikorgó vaskaput, és tettünk egy nagy kört, hogy csak sétáljunk együtt, kéz a kézben, beszélgetve. A meleg keze már önmagában megnyugtatott, a sétánk alkalmával éreztem, hogy fontos vagyok, és a beszélgetésünk izgalmas mélységeket vett. A fejünk kiszellőzött, így nyílt újra előttünk a nyikorgó zöld kapu.

Olyan sokszor mondtam el az utóbbi hetekben, hogy lassan erejét veszti a mondat, hogy az apám mindig tudta, hogy melyik kérdést kell feltenni. Mit kell hallanom ahhoz, hogy elcsöndesedjek, és rájöjjek, ez az a kérdés, amit most meg kell válaszolnom ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, mi a lényeges, mi történik most az életemben. A válasz mindig egyértelmű volt, és mindig sokatmondó. Vágyom rá, hogy kérdezzen, hogy mindig válaszolhassak, hogy milyen érzés zubogott fel bennem, mi egy-egy személyes kapcsolatom lényege, miért vagyok nyugtalan, mire vágyom, és mit lehet és mit nem lehet elérni.

Szerencsém van. Ezentúl is mindig felteszi a kérdést, ha megkérem. Arra pedig, hogy mi készített fel ennyire erre a pillanatra, egyetlen válaszom van: A feltétel nélküli szeretet, az ami csak szeretni vágyik. Az, ami vágyak és elvárások nélkül akarja a legjobbat neked. Az, amelyik csak rád kiváncsi, és arra, aki te vagy. Arra, aki csak azért kérdez, hogy téged lásson. Az, aki csak örül, ha veled lehet.

Az, aki csak szeretni, szeretetben lenni vágyik. Így voltunk mi, különösen az elmúlt években. Minden kitisztult, kivilágosodott, és nem maradt más dolgunk már, mint egymást szeretni.

But I also remember other things. Joyful moments, crunchy sweet watermelons, or going together to the local thermal bath. Big laughters and smart jokes. Him being present one-hundred percent with whatever we spent time with. With dedication and presence.

He would say there is nothing sadder than a cheap holiday, that if you're planning to have a vacation, do it right. It was to my most utter surprise that after years of living at a cottage and in very poor circumstances in a village, with only going to Budapest once in a while to visit my sisters, we ended up in a beach side Tel-Aviv Hotel as part of our visit for my dear sister's wedding. And he wasn't worried or trying to keep it low budget, instead he fully appreciated what life could offer. He enjoyed the sun, the warm Mediterranean sea, the salty water and the comfort. And with our return we went back to keeping shopping lists short at our local grocery.

He never panicked. Even when in the midst of a late project, working through the night until 3 am to make a deadline, he never lost his nerves. He did what he could, tired, yet calm, to finish the translation on time. Those nights he asked me not to wake him in the morning, and leave quietly through his room. Luckily, I only occasionally stumbled and kicked his bed or let go of the door-handle suddenly to wake him.

I remember him filling the fringe full every time one of my sisters would visit - there was always a sizeable melon lurking in there. And the house became completely clean with his careful work. He wiped the floor thoroughly, next to him a large 50-liter bucket. I can still see him kneeling, wiping the floor again and again with this cloth made from an old t-shirt, until the linoleum became really clean. And then suddenly he had time, he had time for us. To eat together, to talk, or to go anywhere. Just to be and enjoy us being together.

And that’s exactly how he devoted his time, even when he had an infinite amount of work. Still, the two of us slipped out of the house, closing the green-painted, squeaking iron gate behind us for a long walk. Walking down the streets, hand in hand, talking. His warm hands were already reassuring in their own right, during our walk I felt I was important and our conversation took on exciting depths. Our heads were cleared when the squeaky green gate opened before us again.

I’ve said it so many times in recent weeks that the sentence is slowly losing its strength that my dad always knew which question to ask. What I need to hear in order to become speechless, calm down, and realise this is the question I need to answer now to make it clear for myself what is essential, what is happening in my life right now. The answer I gave was always clear at this point and always startling, telling a lot. I want him to ask me. Ask me always. And I wish to be able to answer what feeling rumbles in me, what is the essence of a personal relationship of mine, why I am anxious, what I desire and what can and cannot be achieved.

Luckily, I can always ask him to raise a question and he is still quite good in them. And to my own question of what made me so prepared for this moment I have only one answer. Unconditional love. That which wants the best for you without any desires and expectations. Which is just curious about you and who you are. The one that asks only in order to see the real you. The one who is only happy to be with you.

That’s how we have been, especially in recent years. Everything became clear, enlightened, and we had nothing else to do but to love each other.